Ugrás a tartalomhoz

A–90 Orljonok

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A–90 Orljonok
A megmaradt két példány egyike Moszkvában
A megmaradt két példány egyike Moszkvában

Funkcióteherszállító repülőgép
GyártóAlekseyev Central Hydrofoil Design Bureau
TervezőRosztyiszlav Jevgenyjevics Alekszejev
Sorozatgyártás1975–1980
Gyártási darabszám4 (1 db átépült)
Fő üzemeltetőkSzovjet Haditengerészet, Orosz Haditengerészet

Személyzet6–8 fő
Első felszállás1972
Szolgálatba állítás1970-es évek vége
Szolgálatból kivonva1993
Méretek
Hossz58,11 m
Fesztáv31,50 m
Magasság16,30 m (légcsavarral) m
Szárnyfelület304,60 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg120 000 kg
Hasznos terhelés~10-12 000,[1] 150 katona kg
Max. felszállótömeg140 000 kg
Hajtómű
Hajtómű2 db NK–8–4K kétáramú gázturbinás sugárhajtómű,
1 db NK–12MK légcsavaros gázturbina
Tolóerő103 kN/db
Teljesítmény~11 100 kW
Repülési jellemzők
Utazósebesség400 km/h
Hatótávolság1500 km
A Wikimédia Commons tartalmaz A–90 Orljonok témájú médiaállományokat.

Az A–90 Orljonok (Орлёнок, magyarul: „sasfióka”) a szovjet Központi Szárnyashajó Tervezőintézet által az 1970-es években, a Szovjet Haditengerészet számára kifejlesztett teherszállító határfelület-repülőgép, tervezője Rosztyiszlav Jevgenyjevics Alekszejev. Ez lett a világ legelső hadrendbe állított ekranoplanja, mindössze öt darab épült belőle, 1993-ban kivonták az Orosz Haditengerészet hadrendjéből.

Története

[szerkesztés]

A típus nem hagyományos értelemben vett repülőgép, amelynek szárnyán keletkező felhajtóerő lévén emelkedik a levegőbe, hanem úgynevezett határfelület-repülőgép, mely a párnahatás elvét érvényesítve képes a levegőbe emelkedni. Kis terjedtségű, erre a célra kialakított szárnya alá szorul be az alapvetően meleg levegő, amelyet a szárnyprofil által létrehozott felhajtóerő is segít. Azonban a párnahatás nélkül nem lenne képes repülni, ezért hatómagassága meglehetősen kicsi, felszínközeli repülőgép.

A Szovjet Haditengerészet parancsnoksága az 1960-as években nagy érdeklődést mutatott a nagy sebességű, nagy hasznos terhelésű repülőgépek iránt. A Központi Szárnyashajó Tervezőintézet egyike volt azon tervezővállalatoknak, amelyek ezen titkosnak minősített kutatóterületeken tevékenykedett, melyekről a mai napig kevés információ jutott napvilágra a Szovjetunió szétesése óta.

Alekszejev főkonstrüktőr több kísérleti változattal foglalkozott már az 1960-as években, melyek közül a Luny osztályú ekranoplánt (Лунь, más nevén a Projekt 903) meg is építették. Az 1970-es évek elején a tervezőcsapat egy közepes méretű szállítógépen dolgozott, melynek a „sasfióka” becenevet adták (Орлёнок). Az első példányt SZ–23 jelzéssel látták el, amelyet a Volgán teszteltek 1972 őszén, majd a következő évben szétszerelték és átszállították a Kaszpi-tengerre a tesztsorozat folytatására. Két évvel később, 1975-ben a gép összetört, melyet a vizsgálatok szerint a testben alkalmazott ötvözőanyagok elégtelen minősége okozott. A többi megépített példányban különféle anyagokkal kísérleteztek, az optimális megtalálása érdekében.

Összesen öt példány épült meg (a 4-ből 1 db teljes átépítésével):

  1. Egy nem repülő, statikus tesztekre használt gép, melyet később szétvágtak.
  2. SZ–23, repülési tesztekre használt változat, amely 1975-ben összetört.
  3. SZ–21, amely az SZ–23 újjáépítésével született, 1978-ban fejezték be, egy 1992-es repülőesemény során megsemmisült.
  4. SZ–25, 1979-ben készült el, 1993-ban kivonták.
  5. SZ–26, 1980-ban készült el, 1993-ban kivonták.

Katonai szolgálatba 1979-ben állt. A közepes hatótávolságú RSZD–10 Pionyer (NATO-kódja: SS–20 Saber) rakéta vízi szállítóeszközeként is alkalmazni kívánták,[2] erre azonban tömegesen nem került sor az aktív példányok csekély száma miatt (3 db). A három prototípus üzemeltetése kedvező hatással volt a szovjet hadvezetésre: a Szovjetunió védelmi minisztere Dmitrij Fjodorovics Usztyinov támogatta az ekranoplan-flotta – köztük a 120 darabos A–90-flotta – felállítását, azonban 1984-es halála megpecsételte a tervet. Az új védelmi miniszter, Szergej Leonyidovics Szokolov lezárta a tervezetet és a felszabadult összeget a hadászati atomtengeralattjáró-flotta fejlesztésére fordították. A három, folyamatos szolgálatot teljesítő prototípus – az SZ–21 (1992), SZ–25, SZ–26 – 1993-ig szolgálatban maradt. A megmaradt két gép 2007-ig a kaszpi-tengeri tengerészeti bázison volt bontott állapotban tárolva. 2007 májusában megkezdték a Volgán felúsztatásukat és a moszkvai haditengerészeti múzeumba kerültek.

Kialakítása

[szerkesztés]

A repülőgép csónaktestű, gyakorlatilag egy repülőcsónak is lehetne, viszont szárnyfesztávolsága meglehetősen kicsi, a teljes hossz felénél némileg nagyobb. Alsószárnyas, a belépőéle 75°-os, a kilépőéle 90°-os szöget zár be a hossztengellyel. Az orrban kétoldalt egy-egy kétáramú gázturbinás sugárhajtóművet helyeztek el, melyek beömlőnyílásai a kabin előtt, kiömlőnyílásai pedig a mögött lettek kialakítva úgy, hogy a kiáramló forró égésgázok a szárny alatti felületre irányuljanak, beszorulva az alá, felhajtóerőt hozva létre. A gázturbina 13–15°-os szögben került beépítésre a vízszinteshez képest (a 13° valószínűbb). A függőleges vezérsík tetején került elhelyezésre a vízszintes vezérsík „T-elrendezésben”, melynek belépőéle 45°-os, kilépőéle pedig 60°-os szöget zár be a hossztengellyel. A vezérsík–farok csomópontba építették be a Kuznyecov NK–12 típusú kétkoszorús légcsavaros gázturbinát, amely a gép előrehaladásához szükséges vonóerőt nagy részben szolgáltatja. A függőleges vezérsík belépőéle 40°-os, kilépőéle pedig 48°-os szöget zár be a vízszintes hossztengellyel.[3]

A törzsszerkezet anyaga acélötvözet, keresztfőtartók és hosszmerevítők térbeli rendszere fémlemez borítással. Az alsó, vízzel érintkező rész korrózióvédelmét egyrészt elektrokémiai eljárásokkal oldották meg, másrészt a vízvonal alatti részt olyan speciális festékkel festették le, amely megakadályozta a vízi élőlények megtapadását a felületen.

Többnézeti rajzok és fotók szerint a repülőgép rendelkezett behúzható tandem futóművel, melyek a törzs alján kerültek kialakításra, illetve a törővégi úszókban elhelyezett behúzható kerekek stabilizálták a szárazföldön való haladást. A csónakgerincben a törzs mögött két duplakerekű futószár, míg a szárny alatti részen pedig négy ugyanilyen futószár kapott helyet. Mind a hat behúzható, független felfüggesztésű. Ezzel a futóművel, esetleg sítalpakkal kiegészítve, a gép bármilyen felületre képes leszállni (víz, hó, jég, beton). A gép rossz látási viszonyok közötti biztonságos leszállását a pilótafülke előtt az oldalakon elhelyezett, behúzható leszállóreflektorok segítik.

A gép törzsből kihajtható indítóhajtóművel és segédhajtóművel (TL–BL, ТЛ-бЛ) is rendelkezik, a mellső gázturbinák gázsugarai két irányban kis mértékben eltéríthetőek: lefelé a szárny alá, ha a felszálláshoz szükséges párnahatást kell létrehozni, illetve a szárny felső felületére, ha az utazósebességet kell elérni és tartani. A kétkoszorús légcsavar átmérője 6 méter. Üzemanyagtartályok jelentős része a szárnytőben és a szárnyban kaptak helyet. A gép fel van szerelve egy nagy felbontóképességű rádiólokátorral az orrban, illetve egy árbócra szerelt felderítőlokátorral a gépágyútorony mögött, a repülésbiztonsághoz szükséges navigációs fényekkel, valamint a hajózáshoz szükséges navigációs berendezésekkel és horgonyokkal is (a horgonynyílások fedettek), továbbá személyzeti mentőberendezésekkel, gumicsónakokkal egyaránt rendelkezik.

A tehertér hossza 28 méter, szélessége 3,4 méter és magassága 4,5 méter (428,4 m³). A törzsben kialakított tehertér rakodása az orr-rész jobb oldalra való kinyitásával lett lehetséges, körülbelül 150 katonát, vagy ezzel egyenértékű rakománytömeget volt képes szállítani. A pilótafülkében, illetve a nyitható orrszekcióban hat fő számára építettek ki helyet: pilóta, másodpilóta, fedélzeti mérnök, navigátor, rádiós és a tüzér. Teherszállítás esetén a tehertérben még két főt helyeztek el, ezek feladata a rakomány felügyelete volt.

Menekülési útvonalként mindkét oldalon ajtót helyeztek el a szárnytetőre, illetve a pilótafülkét is tetőajtókon keresztül lehetett elhagyni. A szárny hátsó részén (kilépőélén) csűrőlapokat és fékszárnyakat egyaránt kialakítottak, a kilépőél felülete összesen öt részből áll. A csűrőlap -10° és +42° között téríthető ki, a fékszárny -70°-ig. A vízszintes vezérsík „T-elrendezésű” a jobb hatásfok érdekében, rajta a kormányfelületek négy részre vannak osztva. A függőleges vezérsík oldalkormánylapja is osztott, két részből áll.

A pilótafülke mögött egy forgatható önvédelmi, légvédelmi gépágyúállás lett kialakítva (valószínűleg 2-4 db 23 mm-es gépágyú), illetve a személyzet egyéni kézifegyverei.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Az en.wikicikk 28 tonnát ír.
  2. Lásd Haditechnika 1999/4, 32–36. oldal
  3. A szögadatok az Ugolok nyeba cikkben található többnézeti rajzok CAD-programban (ArchiCAD) való átmérésén alapulnak.

Források

[szerkesztés]

Videók

[szerkesztés]